Debreczeni József, köz-, és életrajzíró, MDF-es politikus, gyurcsányista értelmiségi kesereg. Azon kesereg, hogy az „autokratikus” új rezsimmel szemben, mely „felégette a demokráciát”, nincs komolyan vehető ellenzéki alternatíva. Állításának második fele vitathatatlan, az első butaság. Vagy inkább hazugság. A demokrácia, köszöni szépen, jól van, sokkal jobban, mint egy, két, három, négy, vagy öt esztendővel ezelőtt! Ma már szabadon, mindenféle gond, macera és hatósági vegzálás, rohamrendőrök, kordonok, provokátorok, egyszóval gyomorgörcs nélkül lehet tüntetni a kormány ellen. Orbán „autokratikus” politikája, hallatlan, de zokszó nélkül hagyja tüntetni az embereket! Gyurcsány, a mélydemokrata, viszont folyton, akár adminisztratív úton is arra törekedett, hogy az ellene prosperálókat akadályoztassa. Még a papírgalacsinok dobálását is betiltatta, és komoly büntetéssel fenyegetett. Orbán, Gyurcsánnyal ellentétben, nem riogatja az utcára vágyó embereket szlovák terroristákkal. Talán így kellene cselekednie ahhoz, hogy Debreczeni elismerje mint demokratát? Meglehet. Még jó, hogy Orbán magasról tesz arra, mit gondol róla Debreczeni! Különben Gyurcsánnyá kéne változnia. Pfuj!
Azért írom, csak látszólag egységes a jobbos többség, mert több jele is volt, van annak, hogy nem az, s ez leginkább a Pokorni-Hoffmann-féle nézeteltérésben mutatkozott meg. Noha olybá tűnik, okosan megoldották az ügyet. Az, hogy a jövőben is így lesz, az a társadalmi támogatottságuktól függ. Ha kitart, ezek a szakmai, politikai ellentétek ügyesen, presztízsveszteség nélkül elsimíthatóak lesznek a jövőben is, ha nem, ha elolvad a többség a kormány mögül, jöhet a veszekedés, a marakodás, a lecsúszás. Kérdés, ki erősödhet meg a kormánypártok gyengülésével? Amennyiben a Fidesz is elkúrja, az vajon az MSZP-t, Gyurcsányt erősíti meg? Elfelejtik a választók, mit műveltek? Orbán két vesztes választás után tudott kétharmaddal visszatérni, ám ehhez Gyurcsány kellett! Gyurcsány viszont, Orbánnal ellentétben nem vesztett, hanem megbukott, mandátuma lejárta előtt volt kénytelen távozni, közutálatnak örvendő politikusként, s ma is az egyik, ha nem a legelutasítottabb magyar politikus. Valahol Csurka, és a leszállóágban lévő Torgyán egykori helyén áll a rangsorban. Onnan még nem jött fel senki. Saját erőből Gyurcsány sem lesz képes rá. Ahhoz még az ő ripacsteljesítménye, szuggesztív képességei és ravaszsága is kevés. A kitöréshez Orbán is kell, s habár Orbán akaratlanul, röviddel a hatalomátvétel után teremtett is néhány olyan helyzetet, elsőként mindjárt az AB hatáskörének visszanyesése, melyek alkalmasnak mutatkoztak Gyurcsány kitörésére, Feri nem tudott élni az eséllyel. Leginkább saját mohósága és akarnoksága akadályozta meg ebben.
No, de térjek csak vissza Debreczeni kesergésére, hisz az a témám!
A szerző szívbánata, hogy Orbán diktatórikus hatalmával szemben felállt két akadály (a hiány növelésének elutasítása, valamint a médiatörvény miatt fellángolt hiszti és politikai nyomás) egyike sem hazai, nem belföldi, hanem a „szabad világban” keletkeztek, s a hatalomról, a mandátumokról, mint köztudott, nem a „szabad világban”, hanem idehaza, a választók döntenek, s nekik eddig, úgy tűnik, tetszik, ami történik, de ha nem, az sem baj, hiszen Orbán adminisztratív úton gondoskodik hatalma bebetonozásáról.
Ugyan megkérdezném már Debreczeni Józsefet, szerinte akkor most Magyarország nem része a szabad világnak? Ő nem érzi magát szabadnak? Korlátozva érzi magát? Én szabadnak érzem magam. Nem érzem, hogy a hatalom bármiben is korlátozna, de elfogadom, hogy mást esetleg igen. Amennyiben Debreczeni Józsefet korlátozza, árulja el, miben, s hogyan!
Meglepő, hogy miféle egykaptafás publicisztikák születnek manapság a balos sajtóban! Papagájként ismételgetnek egymástól ellesett kliséket. Legutóbb Ungváry Rudi bá’, szintén a Népszabiban megjelent cikkében, állította szembe Magyarországot a szabad világgal. Debreczeni és Ungváry számára a szabad világnak azzal vége lett, hogy kedvenc miniszterelnökük, Gyurcsány Ferenc, és pártja, demokratikus választásokon, történetének legnagyobb vereségét szenvedte el, magyarul: megbukott. Úgy vélik, Gyurcsány és a szocik bukásával a modern, európai, demokratikus Magyarország bukott el. Ez nem igaz, ez szemenszedett hazugság! Pusztán egy gátlástalan, megrögzött hazudozó (Gyurcsány), és egy korrupt, frusztrált politikai tömörülés (MSZP) bukott meg, a demokratikus Magyarország pedig regenerálódik, nem pedig degenerálódik. Utóbbinak épp Gyurcsányék idejében voltunk tanúi. S tanúja, sőt, éltetője volt ennek Debreczeni József is. Igen, Debreczeni József, a maga módján, asszisztált a magyar demokrácia degenerálásához. Méghozzá avval, hogy Gyurcsány mellett állt ki, hogy írásaiban Gyurcsány romboló politikáját támogatta, s támogatja ma is, s Gyurcsány mamelukjává szegődött.
Tömörebben: a választók nem a demokráciát, hanem a gyurcsányizmust buktatták meg.
„Orbánnak itthon továbbra sincs ellenfele: politikai alternatívának a halvány körvonalai se látszanak. Márpedig neki minden törekvése erre irányul: hogy ne képződhessen az uralmát veszélyeztető versenyképes politikai alternatíva.”
A hatalom adminisztratív bebetonozásáról pedig csak annyit, hogy amikor a balliberális pártoknak volt kétharmados többségük, néhány héttel az 1994-es önkormányzati választások előtt, a kétfordulós rendszerből egyfordulósat fabrikáltak, nehogy a széttagolt, megosztott, sok kicsi, közepes jobboldali párt össze tudjon fogni. Ezt akkoriban Debreczeni József nehezményezte is, a parlament után pedig az önkormányzatok is bevörösödtek. Ám ugyanebben a rendszerben képesek voltak besárgulni is, de a jövőben akár még bezöldülhetnek, lilulhatnak is! A baloldal 1994-es, önkényes, saját hatalmi érdekeit néző törvénye később ellenük fordult. Ami ma még a jelenlegi többség érdekét szolgálja, holnap, ha kisebbségbe kerül, már épp érdekei ellen való lehet.
Feltéve, hogy Magyarországon a nem épp antidemokratikusnak nevezhető angol választási rendszer működne, a magyar Országgyűlésben ma 384 Fideszes-KDNP-s, kormánypárti képviselővel szemben 2 ellenzéki szoci ülne. A nép akaratából, demokratikus választások útján, nem pedig autokratikus törekvések, közigazgatási intézkedések miatt.
„2002 tavasza óta, amikor derült égből érte a villámcsapás, folyvást azon dolgozik, hogy – ha egyszer újra megszerzi – többé ne veszítse el a hatalmat.”
Mulatságosak ezek a sorok egy megrögzött gyurcsányista tollából. Azon túl, hogy teljesen természetes, hogy egy politikus a hatalmat akarja, mi mást akarhatna, ne higgyünk olyasféle népámítónak, aki úgy akar hatalmat, hogy tagadja, hogy akarja, de egyúttal húszemeletes panelházon hirdeti, az ő az egyetlen, mert hazudik! Ha volt politikus, aki folyvást azon, s csakis azon dolgozott éveken át, hogy a hatalmat el ne veszítse, az épp Debreczeni szíve csücske, Gyurcsány Ferenc volt. Ő trükkök és hazugságok százait vetette be, tudatoson hozott az ország számára százmilliárdos károkat okozó döntéseket azért, hogy hatalmát megtartsa. Tehát Gyurcsány, Debreczeni reménysége, hatalmát éveken át a választók megtévesztésére, visszaélésre használta fel, és nem kormányozta az országot, hanem csupán ennek hamis látszatát keltette. Debreczeni, ki tudja miért, mégis ebben a demagóg hazardőrben, gátlástalan csepűrágóban látja a demokrácia üdvét.
A lényeg az, miért akarja a hatalmat. Cél, avagy eszköz számára a hatalom? S ha eszköz, mire használja? Nem állítom, hogy kezdetben Gyurcsány számára csupán cél volt, de később azzá vált, merő céllá, s nem másra, mint a választópolgárok megtévesztésére, átverésére használta. Nem volt vele terve, csak annyi, hogy akarta, s akarja ma is, mert kormányfőként exkluzív szalonokba lehet bejutni, és fontos emberekkel lehet ingujjban, kötetlenül cseverészni, fényképezkedni, esetleg üzletelni. Szóval lehet fontoskodni, s ő azt nagyon szeret. Képtelen leplezni ezt az akarást.
„A médiatörvény célja nem a közerkölcs vagy a kiskorúak védelme (ugyan már!), hanem hogy a lehető legnagyobb mértékben uralhassák a médiát. Amit meg nem tudnak uralni, annak befogják a száját. Hogy „hatékonyan védhessék a döntéseket” – és hogy más ne bolondíthassa a népet.”
Már ha Orbán úgy gondolná, hogy a médiát uralhatja, vagy befoghatja a száját, s így bolondítva a népet, megtarthatja a hatalmát. Ha így gondolná, ostoba volna. Ám azt Debreczeni is pontosan tudja, nem az. Épp ellenkezőleg! Gyurcsánynak sikerült a legbefolyásosabb lapok, s vezető publicistáinak megszelídítésével, a felszisszenésről való leszoktatással bolondítani a népet? Egyszer igen, de csak egyszer. Budán is csak egyszer volt kutyavásár. Gyurcsány is csak egyszer tudott cinkelt lapokkal partit nyerni.
Egyébként semmi szüksége Orbánnak a média uralására. Ma már nem sírhat a jobboldal a balos médiafölény miatt, ugyanis nincs ilyen, ma már a baloldal sír az állítólagos jobbos médiafölény végett. S ugyan a médiának változatlanul nagy hatalma van, az erőviszonyok viszont kiegyenlítettek, ma már nem kell a jobboldalnak fentről konkurenciát létrehoznia a balos sajtóval szemben, a jobbos közönség szervezi magát. 2002 óta olyan színvonalas, jobbos műhelyek jöttek létre, mint a mandiner, a Konzervatórium, a Jobbklikk és a Kommentár. Ezzel szemben a ballib oldal például olyan, frusztrált, a választókra vérig megsértődött, levitézlett „liberális értelmiségiekből” álló szellemi kócerájt tudott kiizzadni, mint a galambdúcnak is csúfolt Galamus Csoport.
„Ezért kell kiiktatni a számvevőszéktől az Alkotmánybíróságig minden intézményt, ami bárkinek támaszt, fogódzót, jogot, garanciát, esélyt jelenthetne a hatalommal szemben.”
Kiiktatni? Ugyan már! A hatalommal szemben ma is léteznek a támaszok, a fogódzók, a jogok és a garanciák. Az összes, mely az elmúlt húsz évben is megvolt. Így tudták, jóllehet döcögősen, 2006 őszének vétlen áldozatai, már aki, érvényesíteni a jogot a hatalommal szemben, amely viszont a rendőrök által elkövetett bűncselekményeket eltussolni törekedett. Részben sikeresen.
Annak idején a kétharmados baloldali többség által megszavazott Bokros-csomag több pontját is alkotmányellenesnek nyilvánította az AB, habár az akkori államfő, Göncz Árpád szó nélkül aláírta a törvényt. Amint az összes jogszabályt, melyet az MSZP-SZDSZ-es többség elfogadott. Vagyis még egy végtelenül lojális, mindent aláíró államfő sem tudja meggátolni az alkotmányosság érvényesülését. Akkor sem, most sem.
Debreczeni, a valóságtól hajmeresztő bátorsággal elrugaszkodott állításával szemben nincs kiiktatva egyik olyan intézmény sem, amely a kormánnyal szemben egyfajta ellensúly.
„Ezért kell kriminalizálni a potenciális ellenfeleket. Hogy csak a Fidesz maradjon a pályán, vagy ha más is marad, labdába ne rúghasson semmiképp.”
Debreczeni ezen állítása sem állja meg a helyét. Nem a kormány kriminalizálja az ellenfeleit, hanem azok saját magukat. Zuschlag, Hunvald, Hagyó ügyei, s mindaz, ami a BKV-nál történt, külön habosítás, kriminalizálás nélkül is azt a valóságtól egyáltalán nem távoli képet alakította ki a mai ellenzék legnagyobb pártjáról, hogy állításuk ellenére nem becsületes emberek értékalapú közössége, hanem becstelen brigantik, közpénzlenyúlásra szerveződött bűnszervezete.
Emlékeim szerint a „szervezett felvilág” nevű szóleleményt nem mostani kormánypárti politikus, hanem a süllyesztőbe került SZDSZ egyik prominense találta ki, s ő az első Orbán-kormány megnevezésére használta. Továbbá nem az Orbán-, hanem a Medgyessy-kormány volt az, amelyik állami szintre emelte a politikai ellenfelek kriminalizálását, Keller László lényegében politikai boszorkányüldözést folytatott, melynek keretében a hatalom Berkecz Máriának, a Millenáris volt vezetőjének a testüregeiben matatott. Keller mindenkinek nekiment, akinek bármiféle köze, szerződése volt a korábbi kormánnyal, az állammal. A feljelentései elutasítása miatt külön hadjáratot indított az azóta ismét legfőbb ügyésszé megválasztott Polt Péter ellen. Vádjai sorban megdőltek, kiderült róluk, hogy alaptalanok, hogy rágalmak, s ő egyre idegesebb, agresszívebb lett, míg a végén randalírozása saját elvtársainak, saját kormányának is kínos lett, s leléptették.
„Nem tud szembenézni a második Gyurcsány-kormány örökségével. Gyáva megtagadni is, vállalni is. Az MSZP (és a baloldal zöme) átvette az orbáni paradigmát: mindenért Gyurcsány a hibás. Ez amúgy érthető, hisz a bűnbak fölment a saját felelősséggel való szembenézés terhe alól.”
Mire fel a panasz? Gyurcsány épp ennek köszönhette az első kormányfői ciklusát, ennek a szocialista viselkedésnek. Csak akkoriban, 2004 késő nyarán, kora őszén az épp aktuális szoci kormányfő látta kárát, azaz Megyó, akkor őt puccsolták meg az elvtársai, s Gyurcsány volt a haszonélvezője, hisz őt emelték pajzsra. No, nem a vezetőség, a talpasok. A vezetők, az elnökség csak addig tartott ki mellette, ameddig Medgyessy mellett is, amíg növekvőben volt az ázsiója. Megyó is sértett ember, megsértődött a pártra, megsértődött Gyurcsányra. Gyurcsány is sértett ember, megsértődött a pártra, megsértődött a választókra.
S Gyurcsány miben is véli felfedezni bukásának okait? Leginkább a gáncsoskodó jobboldali ellenzékben, kisebb mértékben az áskálódó elvtársaiban, cseppet pedig az ostoba, a zsenijét fel nem fogó, háromszáz forintért megvehető népben. Tehát bűnbakot képez, amelyre ráfoghatja összes kudarcát, s egyúttal önmagát felmentheti a felelősség alól. Legfeljebb apró-cseprő dolgokért kell vállalnia a felelősséget, például, hogy túlságosan jóságos, bőkezű volt a néphez, és puhány az ellenzékkel, hogy legalább a látszatát megteremtse, ő bizony bátran vállalja a következményeket. Közben pedig a frászt!
„Noha látni kell (s ezt zömmel a volt kormányfő aktivitását kárhoztatók is elismerik), hogy invenciója, karizmája, mozgósító ereje, roppant teherbírása csak Gyurcsánynak van, legtöbben mégis azt mondják a baloldalon, hogy ő már nem alternatíva.”
Noha azt is látni kell, hogy ez az invenció pusztán a választópolgárok megtévesztésére, és félelemkeltésre korlátozódott, Gyurcsány baromi szuggesztíven volt képes előadni a legordasabb hazugságokat is. Gyurcsányt 2004 őszén valóságos megváltóként fogadta a baloldal, mert valóban leleményes, meggyőző, karizmatikus, gátlásokat nem ismerő, roppant teherbírású volt, így Gyurcsány a baloldal vezére lett, aki képes volt a szarból visszahozni a baloldalt, csakhogy ennek ára az lett, hogy az ország került szarba. Ám, látni kell azt is, mindez 2006 nyaráig működött, addig, míg ki nem derült, a Gyurcsányi politika nem más, mint trükkök és hazugságok százai, merő szemfényvesztés. 2006 végén azonban Feri mozgósító ereje átfordult, s immár nem a baloldal mellett, hanem éppen az ellen képes mozgósítani a választókat. A Fidesz-KDNP nem önmagának, Gyurcsánynak „köszönheti” alkotmányozó parlamenti többségét. A magyar társadalomban kialakult rendkívül erős Gyurcsány-ellenes hangulat eredményezte a kétharmadot. S olybá tűnik, hogy ez a közhangulat nem pusztán múló szeszély, sokkal inkább tartóssá váló érzés. Az ő pozitív mozgósító ereje ma már csak egy szűk, de annál lelkesebb, fanatikusabb rajongói körben működik, a többségre viszont inverz mód hat. A többséget is felrázza, csak éppenséggel nem maga mellett, hanem maga ellen mobilizálja. Olyan embereket is képes a Fidesz mellé állítani, akik egyébként nem szavaznának a pártra, de ha meglátják, meghallják Gyurcsányt, amint például országot értékel, bírál és hazugsággal vádol, gondolkodás, megfontolás nélkül mennek szavazni a Fideszre. Nos, ezért nem tudja se lenyelni, se kiköpni az MSZP Gyurcsányt. S ezért nem fogja Gyurcsány elhagyni a pártot. Rajongói tábora sajna a Parlamentbe jutáshoz szükséges minimumot sem teszi ki, ráadásul a korösszetétele sem kecsegtet sok jóval.
„Bár nincs más, aki Orbán ellenfele lehetne, ő mégse lehet. A soft verzió szerint csak átmenetileg kéne visszavonulnia, ahogy 1905-ben Tisza István tette, aki öt évre rá diadallal térhetett vissza. Csakhogy azok más idők voltak. Nem volt tévé, rádió, internet: a feledés jótékony homálya magától borult a bukott politikusra. S ami a fő: az akkori kormány (nem létező) propagandagépezete nem idézte föl naponta Tisza bűneit. Továbbá nem akarták őt vád alá helyezni és lecsukni sem!”
Gyurcsány bűneit nem kell naponta sulykolni, semmiféle propagandagépezet nem kell hozzá, hogy a nép figyelmét felhívják rá. Először is azért, mert Gyurcsány vétkei beleégtek a választók emlékeibe, másodszor azért, mert Gyurcsány maga idézi föl szinte naponta, minden egyes megnyilvánulásával, parlamenti, és azon kívüli performanszaival, évértékelővel, blogbejegyzésekkel.
Annyira más idők jártak Tisza idején, hogy őt csakugyan nem csukták le, őt tudniillik lelőtték.
„Hogy máig nem merték letartóztatni, az jórészt annak köszönhető, hogy aktivitása révén az elmúlt hónapokban Orbán ellenfeleként tudta pozícionálni magát, így az ellene indított eljárás nyilvánvaló politikai bosszúpernek tűnne a hazai és a külföldi közvélemény előtt.”
Akkor tehát ez lenne Gyurcsány védelmi stratégiája? A hatalom politikai üldözöttjeként pozícionálja magát? Tehát a baloldal Budaházyja szerepére készül. Az igaz, hogy Gyurcsány mestere a látszatteremtésnek, ám ez a képessége az őszödi beszéd leleplezése óta jócskán megfogyatkozott. A körülmények ma már nem kedveznek Feri bűvészmutatványainak, hisz a trükkjei lelepleződtek. S az egyszer már leleplezett varázsló nem tudja többé ámítani a közönséget.
„Pedig az ellenzéki pártoknak – legyenek bármilyenek – a jövőben sokkal szorosabban kell majd együttműködniük, mint ma képzelik.”
Jobbik-MSZP-LMP együttműködést akar Debreczeni! Ugyanebben a cikkében azt is írta: össze pedig nem foghatnak vele (ti.: a Jobbikkal) a demokraták. Akkor most mégis össze kéne fogniuk a „demokratáknak” a szélsőjobboldallal is? Úgy tűnik, Debreczeni szerint igen. Kínjában azt sem bánná, ha Gyurcsány és Vona kéz a kézben harcolna.
Az MSZP és az LMP együttműködését, az első olyan alkalmat, amikor e két párt együtt tudott volna működni, vagy valami hasonló szárba indult szökni, az AB jogkörének csorbítása következtében, azt nem más, mint maga Gyurcsány Ferenc hiúsította meg önző, hiú érdekei miatt. Amikor a kormánytöbbség hatáskört vont meg az AB-tól, az LMP és az MSZP először próbált egységesen fellépni a kormánnyal szemben, de Gyurcsány nem bírt a vérével, nem bírta elviselni, hogy őt ebből az összefogásból kihagyják, nem volt képes elfogadni, hogy nem ő ennek a szószólója, zászlóvivője, főszereplője, így annak ellenére, hogy a blogjában, korábban még összefogást, együtt tüntetést, a maga számára önmérsékletet szorgalmazott, néhány nappal később már saját, az LMP és az MSZP tüntetését is megelőző demonstrációt szervezett. Ez Gyurcsány. Ez a történet ragyogóan tárta fel Gyurcsány lelki világát, gondolkodását. Kicsinyes érdekeinek megfelelően szétbarmolta az első lehetséges ellenzéki kooperációt, egyik fő mamelukja pedig az ellenzéki pártok különcködése okán kesereg. Gyurcsánnyal nem lehet összefogni, közösködni! Ő vezér akar lenni, úgy, mint rég, 2004-től 2006-ig, a vezérrel pedig nem tárgyalunk, hanem beállunk mögé. Gyurcsány ezt várja el a „demokratáktól”. Aki pedig nem áll be mögé, nem elég jó demokrata, rossz demokrata, aki pedig szembe fordul vele, nem is demokrata.
„Arra is számítani lehet, hogy az egyéni körzetekben (ezek aránya nőni fog) sem lesz két forduló. Nem lesz első megmérettetés, ami megmutatná: kiknek, kinek a javára kell visszalépni a második menet előtt.”
S vajon miből lehet erre számítani? A kormány már tavaly májusban a parlament elé terjesztette a választási rendszer átalakításáról szóló javaslatát, s ez mindenben ellent mond Debreczeni jóslatainak, tehát teljességgel alaptalanok az előítéletei. A kormány tervei szerint megmarad a mostani, többségi-arányos választási rendszer, az egyéni választókerületek határait kell átrajzolni, de ez az Országgyűlés létszámának csökkentésétől függetlenül is időszerű. Nem ismerünk olyan tervet, mely a többségi irányába módosítaná a választási rendszerünket. Debreczeni sem ismer ilyen elképzelést, pusztán sztereotip módon gondolkodik, és a lehető legrosszabbat feltételezi.
„A parlamenti választásokon is nőni fog az összegyűjtendő ajánlószelvények száma, és csökkenni a gyűjtésre fordítható idő.”
A törvényhozás előtt fekvő javaslat szerint az evk-kban, melyek lélekszáma a képviselői helyek csökkentéséből következően nőni fog, méghozzá jelentősen, továbbra is hétszázötven, azaz 750 ajánlószelvényt kell majd összegyűjteniük a pályázóknak. Vagyis Debreczeni állításával szemben, ha ez a terv válik valósággá, nem nehezedni fog, inkább könnyebbé válik majd a jelöltté válás.
Szóval úgy állunk, hogy Debreczeni legfőbb jóslata, miszerint Orbán a demokráciát annak díszletei között, a vetélytársak választási esélyeit adminisztratív úton való korlátozással számolja fel, megbukik a valóság próbáján.
„Az ugyanis, hogy az egy vezér által egy táborba és egy zászló alá terelt jobboldallal szemben hasonló politikai alakulat álljon föl a másik oldalon, teljesen elképzelhetetlen.”
Tessék? Egy vezér, egy tábor a jobboldalon? Röhej. Legalább két tábor, két vezér van a jobboldalon. S az MDF, Debreczeni pártja, nem jobboldali? Ha nem, akkor milyen?
A másik oldal, a baloldal pedig legalább 1994 óta, vagyis immár tizenhetedik éve egy táborba van terelve. 2010-ig, az LMP sikeréig, meg tudott jelenni, kapaszkodni az MSZP mellett bármiféle balos alakulat? Nem tudott. A szocialista párt ’94 óta a szélsőbaltól a balközépig felöleli, pontosabban felölelte a baloldalt. Ezt viszont sem Horn Gyulának, sem Kovács Lászlónak, sem Medgyessy Péternek, sem Hiller Istvánnak, sem Gyurcsány Ferencnek, sem Lendvai Ildikónak, sem Mesterházy Attilának soha senki nem vetette a szemére. Orbánnak naponta. Orbán valóban egy tábort akart, azért, hogy olyasféle párt, mint a Jobbik, ne tudjon megjelenni, s hogy olyan egységes, ütőképes jobboldali tömörülés legyen a jobboldalon, mint a balon. Ezzel kudarcot vallott, mivel a szélsőjobbot nem lehet integrálni a jobbközépbe. Ami a maga természetességével jött létre a baloldalon, az MSZP védőszárnyai alatt, az nem sikerülhetett a jobboldalon. Az MSZP egyszerre tudott rokonszenves lenni a rasszista, a cigány és a kényes ízlésű, fővárosi értelmiségi szavazóknak. Persze ehhez kellett ennek az értelmiségnek és sajtónak az álszent hozzáállása és cinkos támogatása. 2010-re ellenben megroppant a monolit baloldali tömb, ezért Lendvai Ildikó végső elkeseredettségében Orbán hívószavát ellopva, azt kvázi demokratizálva, meghirdette a baloldalon is az „egy a tábor, egy a zászló” politikát. Igen, a „demokraták”, ha úgy alakul, nem restellnek tanulni a diktátortól, a demokrácia legfőbb ellenségétől, Orbántól. Amikor Orbán hirdette meg a jobboldalon az egytáboros politikát, Lendvai néni még arról értekezett, hogy ez a politikai sokszínűség, lényegében a demokrácia ellen való vétek, s nyilvánvaló, ha Orbáné lesz ismét a hatalom, erővel, nem csak a jobboldalt, de az egész politikai palettát egyszínűre, narancsra festi. Néhány évvel később, 2009 decemberében pedig maga Lendvai ragadta meg a vörös festékes vödröt, hogy mindent, ami a baloldalon van, veresre mázoljon. Persze ez már nem a pluralizmus, a demokrácia elleni vétek, sőt! Ez most más. Ha Lendvai Ildikó emeli magasba az egyetlen, vörös szegfűs zászlót, mely alá a „demokratáknak” sorakozniuk kell, az nem a sokszínűség elsorvasztása, hanem… Mi is? Hagyjuk!
„Az ébredező társadalmi ellenállás se ad rá okot, hogy nyugtalan legyen. Annak ellenére sem, hogy az internet révén immár a fiatalabb korosztályokat is megérintő civil tiltakozás tízezres tömeget mozgósított a Kossuth térre a minap. Mert a civilek egyelőre olyan karaktert mutatnak, ami a politikai alternatívaképzés ellen hat. Ellene hat a heveny pártundor, ami – el kell ismerni: korántsem ok nélkül – uralja a közérzületet. Ám ez az érzület maga is antidemokratikus.”
Nofene, az utcára vitt politika ma már sikk a baloldalon?! Ma már trendi a törvényes, legitim kormány ellen tüntetni? 2002-2010 között nem volt az, legalábbis azok, akik most már passzióból is tüntetni, tiltakozni járnak az utcára, nem pedig sétálni, ebben az időszakban azt sulykolták, hogy a politikának nem az utcán, hanem a parlamentben a helye, s aki az utcára viszi a politikát, a híveit, gyengíti a parlamentáris demokráciát, s végső soron nem is demokrata.
Az pedig természetes, hogy a civilek nem óhajtanak Gyurcsánnyal, vagy egyéb szocialista politikussal együtt tüntetni, mert ő, ők személyükkel a legnemesebb ügyet is képesek hitelteleníteni. Gyurcsány, fellépésével, bármit képes komolytalanná tenni, mivel neki nem az ügy, csupán a szereplés számít, ezért van az, hogy vele, magukat komolyan vevő pártok, civilek nem akarnak közösködni. Nem szeretnének biodíszletek, bohócok lenni Gyurcsány színpadán. Ezt Debreczenin, meg a többi elvakult gyurcsányistán kívül mindenki, még a szocialisták is látják, sőt, értik.
„S ha a külföldi botrányok mellé földcsuszamlásszerű hazai kiábrándulás és permanens tiltakozás társulna (ami könnyen elképzelhető), Orbán nyugodtan alhat akkor is. Mert naponta demonstrálhatnak ellene akárhányan: a hatalom sorsa a választásokon dől el. Oda pedig pártpolitikai alternatívát kell állítani.”
„Lehet tüntetni a Parlament előtt, előbb-utóbb megunják, hazamennek.”
Megunják? Hazamennek?
Ui.: Debreczeni szánalmas „leépülésének”, egyszerű megmondó emberré válásának kristálytiszta bizonyítéka az alanti mondata:
„…extrém adókkal és a nyugdíjpénztári vagyon rekvirálásával teremtve elő a gazdagokat preferáló adópolitika rövid távú forrásait.”
Ez lenne a modern, európai, konzervatív szemlélet? Nem, ez a szocialisták, „gazdagokat a szegények pénzén támogató, pfuj”, demagóg fecsegése. Ezt a demagóg szöveget nyomatja immár Debreczeni is. Miközben ő a felvilágosult konzervatív szerepében tetszeleg, akire lehet mutogatni: lám, lám, az igazi, európai értelemben vett konzervatívok sem Orbán, hanem Gyurcsány pártján állanak! A lószart! Mama. Európai értelemben vett konzervatív nem ír le olyan baromságot, mint Debreczeni. Ilyesmit elveit feladó mameluk ír.
Hivatkozások:
http://nol.hu/belfold/20110205-alternativa_nelkul_
