„Nincs más lehetőségünk, mint megszervezni az ország történelmének legnagyobb közmunkaprogramját, növelni a közfoglalkoztatást. Legalább két-háromszázezer embernek kell munkát adni a gyermekvédelemben, a szociális gondozásban, az idősellátásban, a mentális és egészségügyi rehabilitációban, az iskolai és iskolán kívüli oktatásban, a közművelődésben, az erdőgazdálkodásban, a településgondnokságban – és folytathatnám.”
Azon gondolkodom, hogy minderre Gyurcsány mikor jött rá, mikor világosodott meg az elméje. Vajon a bukás okozta? Ellenzéki képviselőként sok a szabadideje, egy madártej megfőzése és egy fészbúkbejegyzés között az „ország történelmének legnagyobb közmunkaprogramján” gondolkodik, erősen. Kormányfőként, nyilván, a sok ingujjas brüsszeli kvaterkázás elvonta a figyelmét az ehhez hasonló nemzetfelvirágoztató elképzelésekről. Ma már viszont jut ideje a mélyenszántó gondolatokra, nem kell kormányzati ügyekkel fáradoznia, nem kell Szilvásyval például azon agyalnia, miképp kreáljanak Fideszes államellenes összeesküvést.
„Az oktatás, a képzés kulcsa a tanár és a pedagógiai módszer. A következő években újra kellene szervezni, és meg kellene erősíteni a pedagógiai módszertani központokat, általánossá kellene tenni a teljesítménymérés és értékelés rendszerét, szükség lenne a pedagógusok munkáját segítő iskolai oktatási-nevelési asszisztenciára, és költségvetési forrásokból az évtized végéig fokozatosan és folyamatosan, minden évben az inflációt pár százalékponttal meghaladóan növelni kellene a pedagógusok bérét.”
Csupán egy kérdés: az alatt a bő négy esztendő alatt, amíg Gyurcsány a Magyar Köztársaság miniszterelnöke volt, mit tett, hogy mindez megvalósuljon? Azt mondja: kellene, kellene, kellene. Oké, kellene, de ő mit tett?
„Éppen ezért hazug ennek a kormánynak az érvelése. Annak érdekében, hogy a korábban meghatározott három területre több pénzünk legyen, én fokozatosan megemelném a havi 4–500 ezer forintnál többet keresők személyi jövedelemadóját, és bevezetném a vagyonadót a 100 millió forintnál magasabb személyes vagyonra.”
Íme, a csaló! Gyurcsány, ha valami kataklizma révén ismét kormányfő lenne, bevezetné a vagyonadót a százmillió forintnál magasabb személyes vagyonra. Ugye világos, mit jelent az, hogy személyes vagyonra? Azt, hogy csak pl. a bankbetétben, értékpapírban, lakásban, autóban lévő százmilliónál nagyobb vagyon után kéne adózni, Gyurcsány terve alapján.
Nos, akkor tessék belepillantani Gyurcsány Ferenc úr 2011-es vagyonnyilatkozatába! Százhét millió forint osztalékot vett fel a múlt évben a cégétől, s egy ötven négyzetméteres pápai társasház és egy kétszázhatvanhét négyzetméteres kötcsei lakóház felének a tulajdonosa, gépjárműve, nagyobb értékű egyéb ingósága, a képviselői alapdíj hat havi összegét meghaladó bankbetétje, értékpapírja nincs. Vagyis Gyurcsány nem rendelkezik százmillió forintnál nagyobb értékű személyes vagyonnal, s ő most olyan vagyonadót szorgalmaz, mely őt, annak ellenére, hogy nem titkoltan milliárdos vagyonnal rendelkező tőkés ember, nem érintené. Mely vagyonadót, hozzá hasonlóan mások is könnyen kijátszhatnának azzal, hogy személyes vagyonukat a cég vagyonává tennék, vagy megosztanák családtagjaikkal. Álszent, képmutató ember, álszent, képmutató és felettébb demagóg javaslata ez. Komolytalan.
„Mert a gazdagság kötelez, és továbbra is hiszek kormányom sokszor hangoztatott igazságában, miszerint „több felelősség fent és több lehetőség lent”. Ez adja a piacgazdaság szociális karakterét, ez teremt szociális Magyarországot.”
Szóval a gazdagság kötelez. Mire is? Da ha kötelez, akkor miért olyan vagyonadót szorgalmaz Gyurcsány, mely őt magát nem érintené? Az ilyen viselkedés, az ilyen politika nem szociális Magyarországot teremt, hanem gyurcsányista Magyarországot, vagyis álszent, korrupt, hazug, felelőtlen Magyarországot, ahogy azt az elmúlt kormányzati ciklusok alatt tapasztaltuk. A választók elsöprő többsége pedig nem kér Gyurcsány országából.
„A kormány kultúrkampfot folytat. Miként a politikában csak önmagát szeretné látni, a kultúra, a művészet világában is csak önmaga ízlés- és értékvilágának kíván helyt adni. Nem érti, hogy a kultúra és a művészet éltető forrása a szabadság, a szabad művészeti önkifejezés. A politikus dolga nem a követendő művészeti ízlés meghatározása, hanem az alkotó szabadság garantálása, a kulturális és művészeti intézményrendszer támogatása, szakmai függetlenségük védelmének garantálása.”
A Gyurcsányra oly jellemző, szokásosan dagályos, csöpögő, üres szavak. Nyilván a hosszú éveken át a Népszavának, Hócipőnek, Mozgó Világnak és a hasonló szellemi műhelyeknek folyósított állami tízmilliók a művészi önkifejezés, az alkotói szabadság garantálása volt. Ha valaki egyszer bátorkodna ezt megkérdezni tőle, nyilvánvalóan a fenti választ adná.
Nézzük csak, miképp nem folytat Gyurcsány, a kormánnyal ellentétben, kultúrkampfot!
„A strázsaművészek – így hívom Orbán nagygyűlésének díszleteit – ugyanakkor számíthatnak arra, hogy az új rezsim kifizeti őket. Mostanra nem maradt egyetlen olyan strázsaművész sem, akinek ne jutott volna legalább egy vidéki színház igazgatósága.”
Így. A jobbos, a jobboldali, konzervatív meggyőződésüket vállaló művészek „strázsaművészek”, pártkatonák, akik pedig Gyurcsány színpadát ülik körbe, európai liberálisok, szocdemek és konzervatívok. Nos, tehát, így nem kultúrkampfol Gyurcsány. Úgy, hogy pályán kívülre helyezi a másképp gondolkodókat, kirekeszti őket a kultúra világából és „strázsaművészeknek” bélyegzi őket. Magyarán, Gyurcsány megtagadja tőlük a művészi mivoltukat, ők nem művészek, nem a kultúra emberei, hanem a Fidesz „strázsaművészei”. Egyszerű ez, mint egy faék. Ugye? Ilyen egyszerű Gyurcsány gondolkodása, világlátása. Mondhatnám, primitív.
„…gyomorforgató, amiként a jobboldal radikálisai, a kormánypárt politikusai kívánják szerkeszteni a Nemzeti Színház programját, és vérlázító, amikor európai kultúrpolitika képviselete helyett a színház igazgatója ellen megtorló jellegű, személyeskedő, politikai bosszúhadjáratot folytatnak.”
Az én gyomromat Gyurcsány ordas hazudozása forgatja, legalább annyira, mint Vonáék viselkedése.
Éppenséggel a Fidesz védte meg a Jobbik primitív támadásaitól Alföldit! Úgy például, hogy nem engedte a parlament kulturális bizottságának napirendjére venni a Jobbik által kezdeményezett, Alföldi leváltását célzó napirendi pontot, vagy amikor A Novák Előd által vezetett ellenőrző albizottság ülésétől a Fideszes tagok távol maradtak, és így akadályozták meg, hogy a Jobbikos képviselő perverz hajlamait kiélhesse. A baj az, hogy Gyurcsány perverzióit, mint például notórius hazudozását, nincs, ki megfékezze.
Forgatja ám rendesen a gyomrom az is, ahogy Gyurcsány a szélsőjobbot összemossa a jobbközéppel. Csodálkozni ezen sem szabad, hisz ezt tette 2006 forró őszén is, amikor a békésen, a törvényes keretek között tüntetőket mosta össze a randalírozó csürhével.
„Minket nem zavar, ha ők Wass Albertet olvassák.”
Ha nem mondta volna, tán még el is hiszem, ám így, hogy ilyen egyértelműen kijelentette: minket nem zavar, már bizonyos vagyok benne, zavarja őket. Kiket is? Már megint többes szám első személyt használ Feri. Ráadásul mi és ők formulában, tehát valamiféle szembenállásról, táborok közötti oppozícióról, netán kultúrkampfról szól, amikor mi-re és ők-re osztja a közösséget. Vajon kiknek a nevében beszél? Kik a mi és kik az ők az ő értelmezésében? Megmondom, a mi a demokraták, a felvilágosult européerek, az ők pedig a demokrácia ellenségei, a fundamentalista keresztény-konzervatívok.
Beszédében háromszor használta a fundamentalista szót, egyszer Mindszenty bíborost, a baloldali diktatúra üldözöttjét nevezte fundamentalistának, kétszer pedig a regnáló konzervatív kormányt, és ideológiát. Holott épp az ő szövegéből sugárzik a fundamentalista hevület, a másfélét, az övétől markánsan eltérőt, a vele szemben állót kirekesztő, megbélyegző hozzáállás, a másfajta szétverésének akarása.
„Széchenyi azt mondta, hogy vannak „szó magyarok” és vannak „tett magyarok”. A „szó magyarok” – ezt már én mondom – könnyes szemmel beszélnek a hazáról, a nemzetről, éjjel és nappal éneklik a Himnuszt, nemzeti trikolórba burkolóznak. A „tett magyar” ugyan kevesebbet sír, visszafogottabban szónokol, de erőfeszítést tesz a hazájáért. Arra bátorítom magunkat, hogy legyünk „tett magyarok”. Beszéljünk arról, hogy mi mit tehetnénk a magyar egészségügyért, önmagunk egészségéért!”
A szómagyarok bizony nem csak a hazáról, a nemzetről beszélnek könnyes szemmel, de a demokráciáról, a köztársaságról és a jogállamról is. S ha épp nem övék a hatalom, rendre zokogva siratják, temetik a demokráciát, a köztársaságot. S a szómagyar, bizony, szívére tett kézzel énekli a Himnuszt! Úgy hatásosabb. Gondolja.
A szómagyar sokat és szépen tud beszélni a nemzet közös ügyeiről, a demokráciáról, a köztársaságról, ám egyfolytában e szép szavakkal ellentétesen cselekszik. A szómagyar havonta ad programot a köztársaságnak, ámbár egyet sem képes végigvinni. A szómagyar szívesen idéz nagy elődöket, Széchenyit, Márait, Bibót, viszont intelmeiket nem tartja be, a nagy elődök figyelmeztetéseire ellenére tevékenykedik. A szómagyar irigy a tettmagyarra, ezért összes vétkét, fogyatékosságát a tettmagyar fejére olvassa, hátha így megszabadul tőlük.
„Nem szónoklat kell, nem pátoszos hang kell.”
Akkor Gyurcsány fogja be a száját!
„Kérem, engedjék meg, hogy pár gondolat erejéig beszéljek az úgynevezett nemzeti kérdésről.”
Gyurcsány a „nemzeti kérdésről”, az ezzel kapcsolatos álláspontját 2004 végén elég nyilvánvalóvá tette egy szélsőjobbos retorikai elemeket felvonultató, demagóg, soviniszta kampány keretében. Ez után kár minden szóért, ez után Gyurcsány már nem tud hitelesen, komolyan vehetően szólni „nemzeti kérdésekről”. Nem azért, mert kirekeszti a nemzetből, nem azért, mert a jobboldal megtagadja tőle ezt a jogot, hanem mert ő maga tette saját maga számára lehetetlenné azt, hogy komolyan lehessen venni, hogy hitelesen tudjon e témában szólni. A „határon túli magyarok özönlik el az országot”, „nem lesz nyugdíj” kezdetű szoci kampány után önmagában az is perverzió, ha Gyurcsány a nemzet szót a szájára veszi. Mert ha valaki, hát ő piszkosul sokat tett a nemzet megosztásáért.
„Ugye, világos, hogy az autonómia és a kettős állampolgárság praktikusan kizárja egymást? Tudniillik, saját országhatárán belül egyetlen állam sem adhat kiterjedt autonómiát egy másik állam egy körzetben koncentrálódó állampolgári közösségének, mert az érthetően az elszakadás első és csaknem visszafordíthatatlan lépése lenne.”
Már bocsánat, de ez hülyeség! A másik állam állampolgárságát felvevők, ha csak nem születik olyan ostoba, soviniszta törvény, mint Szlovákiában, saját országuk állampolgárai is, tehát, ha ilyen emberek esetleg területi autonómiát is szeretnének, nem idegen állampolgárokként szerveznék azt meg, hanem az adott állam teljes jogú állampolgáraiként, akik mellesleg egy másik ország állampolgárai is. Vagyis az autonómia és a kettős állampolgárság nem zárja, nem zárhatja ki egymást.
S ami világos az az, hogy Gyurcsány osztja a környező országok nacionalista, soviniszta politikusainak nézeteit, akik folyamatosan elszakadással, magyar irredentizmussal riogatnak. Általában is jellemző, hogy a magyar baloldal, politikusok, újságírók, egyéb értelmiségiek, miközben naponta ostorozzák a magyar radikalizmust, nacionalizmust, meghunyászkodnak a szomszéd soviniszták előtt, mintegy elfogadják, megértik az ő „érzékenységüket”, „érveiket”. Naponta hintik az igét a békés együttélésről, s ennek zálogát a szomszéd nacionalisták érzékenységének elfogadásában, és saját érzékenységünknek, mely nem más, mint buta történelmi sérelem, feladásában látják.
„Aztán tegyük még hozzá: a kettős állampolgárság akarva-akaratlanul felgyorsítja a szülőföld elhagyását, az anyaországhoz való megtérést, ezzel pedig végleg beteljesíti Trianon tragédiáját.”
Már megint ez a pátoszos-csöpögős hang!
Trianon tragédiáját leginkább a fenti balos mentalitás képes beteljesíteni, meg a szélsőjobb harcias „nemzetpolitikája”.
A szónok beszélt még a határon túli magyaroknak adandó szavazati jogról is. Abban teljesen egyetértek vele, hogy olyanoknak nem szabad szavazati jogot biztosítani, akik nem idehaza élnek, a következményeket nem viselik, ám ebből nem következik az, hogy azoktól a magyar állampolgároktól, akik külföldön dolgoznak meg kéne vonni a szavazati jogukat, hisz ők ideiglenesen tartózkodnak külföldön. Persze nem olyan egyszerű a képlet, mint ahogy Gyurcsány felvázolja: aki nem itt él, nem itt adózik, nem itt járatja iskolába a gyerekét, az ne is itt szavazzon! Mert bizony nem csak ideiglenesen külföldön tartózkodó magyar állampolgárok vannak, akik szavazhatnak, hanem olyanok is, akik már életvitelszerűen külföldön élnek, ott járatják iskolába gyerekeiket, ott adóznak, hosszú évek óta, s nem is szándékoznak hazatérni. Velük mi lesz? Gyurcsány érvei alapján meg kellene őket fosztani szavazati joguktól. Bizonyosan nincsenek annyian, mint a határon túli magyarok, de az elvek nem a mennyiségektől függenek.
„Ha a határon belül élő magyar politikai közösség tagjai úgy fogják érezni, hogy azok döntenek sorsa felől, akik nem viselik döntésük következményét (…), akkor ez drámai konfliktusokkal fog fenyegetni. Olyanokkal, amelyek nem közelebb fogják hozni a határ két oldalán élő magyar közösségeket, hanem éppen ellenkezőleg, eltávolítják őket, és ma még megítélhetetlen tartalmú konfliktusokhoz fognak vezetni.”
A drámai konfliktusok dramatizálásáról pedig személyesen Gyurcsány fog gondoskodni. Jártas az ilyesmiben, két, anyaországi és határon túli magyarok között konfliktust szító kampányon van már túl, egy harmadikat csuklóból vezényelne le. Így fenti szavait akár fenyegetésként is értelmezhetjük. (Szili Katalin sírós hangjára ma már nem számíthat.)
Ezért különösen undort keltő, amikor Markó Béla szavaival igyekszik hitelesíteni bődületesen cinikus és hamis mondatait.
„De Orbán rendszerdúlása, az önkény rendszere nemcsak a harmadik köztársaságot számolja fel, hanem hosszú időre átalakítja a magyar pártszerkezetet is. Az orbáni kihívás láttán újra kell válaszolni azokra a kérdésekre, hogy kik is vagyunk, és mit kívánunk csinálni.”
Amennyiben ezt Gyurcsány komolyan gondolja, s nem csak az őt áhítattal hallgató közönség ámítására szolgáló, patetikus, ám általa sem komolyan vett szöveg, akkor Gyurcsány rendkívül súlyos, és mély félreértésben leledzik, és alapvetően érti félre, azazhogy nem érti a demokráciát, miközben persze másokat okít belőle. A pártszerkezetet, amely valóban megváltozott, gyökeresen, ugyanis nem Orbán alakította át, nem ő döntött két rendszerváltoztató párt parlamentből való kieséséről, s az utódpárt történelmi vereségéről, középpárttá zsugorodásáról, egyúttal saját pártja történelmi győzelméről, hanem a szuverén nép demokratikus választásokon. A mostani helyzetet, politikai erőviszonyokat, felállást nem Orbán állította föl, nem adminisztratív úton, önkényesen, hanem a választópolgárok, alkotmányos keretek között, szabad akaratukból hozták létre. S ha nem tetszik nekik, csalódnak, megváltoztatják. Olybá tűnik, Gyurcsány képtelen ezt az egyszerű, alapvető igazságot elfogadni, megérteni. Mégpedig azért, mert nem demokrata. Hiába zsolozsmázza naponta, mekkora nagy demokrata ő, meg hogy ő a demokrata, minél hangosabban, minél többször mondja, annál világosabb, hogy nem az. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha esetleg, ne adja isten, egyszer mégis kormányfő lesz, felszámolja a demokráciát, ám arra számíthatunk, hogy ugyanazokat a piszkos trükköket fogja alkalmazni, mint korábban. Gyurcsány afféle divatdemokrata. Korábban divatkomcsi volt. Ahogy a ’80-as években nem meggyőződésből, elvből volt KISZ-es, úgy a rendszerváltoztatás után sem meggyőződésből lett kapitalista, demokrata. A diktatúrának nem támogatója, de nem is elszenvedője volt, hanem elfogadta azt, megalkudott vele, mert akkoriban ez volt a divat, a követendő, a konvenció, ez kellett az érvényesüléshez. 1989-’90-től pedig a kapitalizmus, a jelző nélküli demokrácia, a köztársaság lett a trend, s ő 1990-től kapitalista, jelző nélküli demokrata. Ám ez csak a felszín, a díszlet, a valóság más. A valóságból nem kevés ízelítőt kaptunk Gyurcsánytól. Abból, hogyan is gyakorolja ő a hatalmat, s az korántsem európai, köztársaságbarát. Szónokolni tud, kétség sem fér hozzá, mestere a hallgatóság szuggerálásának, igazi mágus: hosszú hatásszünetek, heves gesztikuláció, szenvedélyes hanghordozás, indulatok, érzelmek. Már csak az a sűrű kefebajusz hiányzik.
Kihívást pedig elsősorban nem Orbán állított a magyar baloldalnak, hanem a választók. A kihívás lényege pedig az, a választók előtt ez a magyar baloldal, a belátható jövőben, hitelessé, kormányzóképessé tud-e válni.
Arra a kérdésre pedig, hogy kik ők, mit akarnak, az elmúlt években elég egyértelmű választ adtak Gyurcsányék: inkompetens, korrupt, hazug, hiteltelen bagázs, mely, azon kívül, hogy meg akarja alázni Orbánt, nem tudja, mit akar, nem tudja, mit akar kezdeni az országgal, csak annyi a „programja”, hogy Orbán, takarodj. Tizenhárom éve ez a magyar baloldal programja.
„Hadd menjek vissza egy kicsit a történelembe! 1989-ben, a rendszerváltozás időszakában az akkori állampárt is azzal a kérdéssel szembesült, hogy hogyan tovább. A baloldal akkor is válaszút előtt állt. Voltak, akik azt mondták, hogy őrizzük a lángot. Mások erre azt válaszolták, hogy a lángnál fontosabb a világosság, és ha azok között akarunk lenni, akik majd beragyogják az új magyar demokrácia egét, akkor nemcsak az országban, hanem az akkori állampártban is rendszerváltozásra van szükség.
Ezt értette meg Nyers Rezső, Horn Gyula, Vitányi Iván és sok-sok követőjük. Mindazok, akik 1989 őszén létrehozták a Magyar Szocialista Pártot, a rendszerváltozás baloldali demokratikus pártját, amely megállta a helyét, sikeres lett, és a következő öt kormányzati ciklusból háromszor kormányozta az országot.
Most újra olyanokra van szükség, akik értik, hogy az MSZP-ben rendszerváltozás kell, annak érdekében, hogy hatékony választ adhassunk Orbán rendszerdúlására, az orbáni önkényre, és majd részt vehessünk az új köztársaság megteremtésében. Olyan párt kell, amely tanult saját történelméből, tanult saját hibáiból.”
Nos, ha volt még valaki, aki eddig kételkedett abban, hogy Gyurcsány 1989-’90-et akarja újrajátszani, azt, remélem, Gyurcsány fenti mondatai meggyőznek arról, badarság kételkednie, a volt kormányfő valóban a 20. század végének magyar történelmét akarja ismét megélni, lejátszani. Miközben folyton a múlt lezárásának szükségességéről beszél. Az okokat feltártuk: Gyurcsány 1989-ben a rossz oldalon állott, a diktatúra oldalán, nem meggyőződésből, sokal inkább érdekből, ez frusztrálja, nem kicsit, nagyon, ezért gyárt magának 2011-ben, ’89-es talapzaton álló, hős ellenzéki szerepet. Debreczeni, Bauer, s más, ’89-ben a diktatúrával szemben álló egykori ellenzékiek, akik ma Gyurcsány körül gyülekeznek, ebben az előadásban csupán díszletek.
Szembe állítja a ’89 – 90-es eseményeket a 2010-es kormányváltással, a Fideszt az egykori állampárttal azonosítja, önmagát és körét pedig az egykori demokratikus ellenzékkel, és egy új köztársaság megteremtéséről dumál, felállítja a rossz, gonosz diktatórikus rendszert, Orbán rendszerét és vele szemben önmagát, mint bátor, elszánt, meg nem alkuvó ellenzékit. Dávid küzd Góliáttal.
S a lényeg:
„Most újra olyanokra van szükség, akik értik, hogy az MSZP-ben rendszerváltozás kell…”
Világos, Gyurcsány szerint őreá van szükség. Nem azért, hogy az MSZP jobb legyen, csak azért, hogy túléljen. Gyurcsány is, meg az MSZP is. Jobb lett-e az utódpártból kialakult MSZP? Szerintem nem. Pont olyan lett, mint amilyen maga az átalakulás volt, amit persze túlzás átalakulásnak nevezni, hisz az állampárt utolsó kongresszusa egyben az utódpárt, az MSZP első kongresszusa is volt, az MSZP az MSZMP-ből a második M elhagyásával született meg. Mit mondjak, nem egy diadalmas, dicső, tiszteletre méltó, hogy ne mondjam, demokratikus pártalakulás. Értem én az emiatti szocialista frusztrációt, értem, ám ettől még nem fogadom el azt, hogy az ellenfelet emiatt kirekesszék a demokratikus közösségből, sem azt, hogy Gyurcsány, ezt feledtetve, a múlt küzdelmeit akarja újra megvívni.
Gyurcsány, régi szocialista hagyományt követve, önkritikát is gyakorol. Megvallja bűneit, jobban mondva pártja, a baloldal vétkeit, az osztogatást, a megszorítást, s a legnagyobbat, hogy a baloldal „csetlő-botló” demokratizmusa a jobboldal által teremetett háborús környezetben gyengeséggé, önveszélyessé vált.
Gondolom, ebből az következik, ha módja lesz rá, legközelebb már nem fog kesztyűs kézzel bánni a jobboldallal, s leveri, mint a százas szöget.
„Tévedtünk, amikor nem értettük meg, hogy az Antallt követő jobboldal meghatározó képviselői – mostanra élükön Orbánnal – nem demokratikus politikai küzdelmet, hanem a saját jobboldalukon túli erők teljes politikai megsemmisítésének végső célját kitűző, totális politikai háborút folytattak ellenünk.”
Amikor Antall József volt a jobboldal vezető személyisége, akkor a baloldal őt vádolta Horthy-fasiszta restaurációval, pontosan azzal, amivel 1998 óta Orbánt. Szóval nekik tök mindegy ki a jobboldal vezére, számukra mindig fasiszta lesz. S ahogy a keresztény-kurzust építő, horthysta Antallból, halála után, Orbán ellenében, európai értelemben vett konzervatívvá tudott nemesedni a baloldalon, úgy akár Orbánból, a patásból is lehet még európai konzervatív a baloldalon.
Úgy panaszkodik Gyurcsány a jobboldal kizárólagos, az ellenfelet megsemmisíteni szándékozó politikájára, hogy eközben ő maga hirdeti meg Orbán ellen a totális politikai harcot, mely reményei szerint elsöpri Orbán hatalmát.
„Végül pedig, harmadikként nem vettük észre, hogy a mögöttünk álló kormánypártok vezetőinek és tagjainak egy részét a morális, kulturális, emberi romlásnak olyan világa érintette meg, hogy az önmagában is képes volt aláásni kormányzásunk hitelét.”
Mintha neki, Gyurcsánynak, ehhez a romláshoz az égvilágon semmi köze sem volna! Pedig de. Mi az hogy, nagyon is sok köze volt. Lényegében ő maga indította el ezt a romlást. Már 2001 végén, amikor addig tabunak számító ügyeket vont be a politikai csatározásokba, például a külpolitikát, amikor nettó szélsőjobboldali retorikát alkalmazó kampányt vezényelt le az Orbán-Nastase paktum ellen. Vagy amikor, már kormányfőként, a hatalmát a választókkal, a szuverén néppel szemben, annak totális megtévesztésére, átverésére, és a kormányzás látszatának megteremtésére használta, valamint tudatosan az országnak százmilliárdos károkat okozó döntéseket hozott, és politikai manipulációkra vette rá a nemzetbiztonsági szolgálatokat.
Senki sem gondolhatja komolyan, hogy Gyurcsány nem tudott az általa vezetett minisztériumban, a Zuschlag vezényletével folyó üzelmekről. Pontosan tudta mi zajlik, ám mivel akkoriban már erősen készült az MSZP meghódítására, kellettek a szövetségesek, nem akarta senkivel sem összerúgni a port, így inkább elnézte az ifiszocik pimasz rablását.
A szocialista párt romlását nem más, mint maga Gyurcsány gerjesztette fel, s ma is ő serkenti e folyamatot. Most viszont fölé akar emelkedni e romlásnak, kívül akarja magát helyezni eme csúfságon, és úgy beszél, mint akinek legfeljebb csak hiszékenysége miatt lenne miért szégyenkeznie. Aki ezt megeszi, meg is érdemli a gyomorrontást.
„Belátom, hogy 2004 után, a hirtelen jött miniszterelnökséget követően nem volt sem erőm, sem bátorságom, s talán még felkészültségem sem, hogy változtassak a 2002 után kialakult kurzuson. Elsősorban győzni akartam. Megteremteni az esélyt, hogy reformok sorozatával jobb országot teremtsünk.
És győztem is, de a 2006-os fordulatra nem készültem föl eléggé. Sem szakmailag, sem politikailag. Pártommal szembeni szenvedélyes vádbeszédem ugyan időlegesen politikai sikert hozott belül – hiszen megszereztem a reformokhoz szükséges belső támogatást –, de egy árulást követően a drámai szónoklat gyilkos eszköz lett ellenfeleim kezében. Őszöd így egyfelelől a reformfelelősség és az igazság, másfelől az árulás és a hazugság jelképe lett.”
De hát a 2002 után kialakult kurzusban, vagyis az osztogató, mindent ingyen, plusz több pénzt ígérő népámító politikában is stratégiai szerepe volt Gyurcsánynak! Ezt Debreczeni, róla szóló könyvében elég világossá tette, s eme értékelő beszédében, egy mondatában, akaratlanul, le is leplezi.
„2002-ben még kerestem a kompromisszumot, a nemzeti közép kialakításának lehetőségét, ahogy azt az akkori miniszterelnök hívta.”
Gyurcsány, szürke eminenciásként, már 2001-2002-től stratégiai szereplője a magyar politikának. Ő a megteremtője a szavakban árokbetemetést, nemzeti közepet, megbékélést hirdető, ám a tettekben megosztó, hol románok beözönlésével, hol szlovák terroristákkal riogató, köteles beszédet hamisító, félelmet keltő, hiszterizáló politikának, mely jókra és rosszakra osztja fel a küzdőteret. Nem Ron Werber, akit annak idején ennek a politikának az importőrének hittünk. Ő csak egy mellékszereplő volt, nem kellett importálni a gyűlöletpolitizálást, Gyurcsány keverte a konyhájában, ugyan olyan lazán, mint a madártejet.
Hisz ő maga mesélte el Debreczeninek, aki le is írta, miképpen született meg a 23 millió, beözönlő román ötlete, vagy Kövér ártalmatlan köteles beszéde, és miképp vette rá Kovácsot, majd Medgyessy, hogy forduljanak szembe a román-magyar megegyezéssel, azaz az Orbán-Nastase paktummal. S azt, hogy ez utóbbit nemzetközi botrány nélkül megúszták, csakis a román elvtársak, akik szintén Orbán vereségében voltak érdekeltek, és a talpnyaló, ma már hős, sőt, üldözött rendszerellenzékit játszó balos értelmiség hallgatásának köszönhetik. Amennyiben ők 2001-2002 fordulóján ugyanolyan ricsajt csaptak volna Gyurcsány szélsőjobbos kampánya miatt, mint most Orbán médiatörvénye ellen, akkor Feri rég Európa páriája lenne, a megboldogult J. Haiderrel, C. V. Tudorral, Meciarral, Le Pennel egy szinten kezelnék. Ettől óvta meg őt ez az álszent, köpönyegforgató, képmutató, erkölcsileg, emberileg megbukott balos értelmiség. Bizony, kéz kezet mos.
„Én demokrata vagyok! Mi demokraták vagyunk. Lehet, hogy nem elég jó demokraták. Lehet, hogy időnként nem elég elvszerűek. De demokraták.
A Fidesz ezzel szemben rombolja a demokráciát,…”
Aki a hatalmat a választók átverésével, hazugságok és trükkök révén, az országnak tudatosan kárt okozva szerezi meg, aki a hatalmát a nép, az ország ellenében, saját javára használja, aki hatalmával visszaélve pártok belügyeibe avatkozik, rossz demokrata, ha egyáltalán demokratának nevezhető. Gyurcsány mindezt megtette, s most azt rikácsolja: én demokrata vagyok! A frászt! Egy piti csaló, hazárdőr és ripacs.
„… 2006 őszére eljutott oda, hogy a békés tüntetők mögött megjelent gyújtogató csőcselék kihasználásával és támogatásával kormányellenes puccsot kísérelt meg. Mi álltunk a köztársaság pártján, a rendőrség a köztársaságot védte, a Fidesz pedig ezt a köztársaságot és a köztársaság alkotmányos rendjét pusztította. Ez a különbség köztük és köztünk.”
Végre világosan beszél. Nem mintha korábban nem tudtuk volna, hogy így gondolkodik 2006 őszéről, ám ilyen egyértelműen ez előtt még nem beszélt. Gyurcsány összeesküvés-elméletet eszkábál, Fideszes árnyékhatalomról, kormányellenes puccsról, sötét erők ármánykodásáról fantáziál. Lényegében itt, beszédének e pontján, Gyurcsány, a Fideszt törvénytelenséggel, alkotmányellenes kormánybuktatás kísérletével vádolja. Ez már nem pusztán politikai vádbeszéd, ez már büntetőjogi kategória. Ám roppant súlyos vádjait semmivel sem tudja alátámasztani, így ez rágalom, noha abban a közegben, ahol szól, semmiféle bizonyítékra nincs szükség, a hallgatóság nem igényli az ilyesmit, ők hinni akarják, igaz, amit Gyurcsány állít.
Bírósági ítéletek sora bizonyítja, hogy a rendőrség 2006 őszén több ízben nem a köztársaságot védte, hanem bűncselekményeket követett el. S nem csak egyes rendőrök, hanem csoportosan is, és ami még aggasztóbb, hogy ezeket a törvénytelenségeket az utcán randalírozó rendőrök felettesei leplezték. Leplezhették, hiszen őket is fedezték a főnökeik, akiket azok főnökei, emezeket pedig a hatalom védte. Maga a volt országos rendőrfőkapitány, Bene László nyilatkozta azt a minap, hogy Gergényi szakmai, jogi felelősségét azért nem lehetett a rendőrségen belül vizsgálni, mert a budapesti rendőrfőkapitány Gyurcsány politikai védelmét élvezte. Bírósági ítélet mondotta ki, hogy rendőr tanúk hazudtak a bíróságon, azaz hamisan tanúskodtak, s emiatt nem lehet megállapítani, hogy a kétségkívül megtörtént bűncselekményt kik követték el. Nem tudom eléggé hangsúlyozni ennek jelentőségét! Egészen nyilvánvaló, hogy mindenki szem volt a láncban, egészen egyértelmű, hogy az vétlen emberekt megalázó, agyba-főbe verő, megnyomorító rendőrök bűnei hogyan, milyen módon érnek el egészen Gyurcsányig. Nem úgy persze, hogy Gyurcsány adta parancsba az emberek összeverését, a szemkilövéseket. Butaság. Hanem úgy, hogy magára véve a rendőrök bűncselekményeit, nem a törvénytelenségek kivizsgálását, a bűnösök felelősségre vonását szorgalmazta, hanem ezek eltussolását, és a feltárás helyett ezzel az összeesküvéses maszlaggal hozakodott elő, hogy legitimálja kormánya megbocsájthatatlan vétkeit.
A köztársaság alkotmányos rendjét pedig százszorta, ezerszer inkább rombolták az állam, a köztársaság nevében fellépő, símaszkos, azonosító szám nélküli, viperával felfegyverzett rendőrök, akik földön fekvő embereket rugdostak, utcán sétáló embereket vertek össze, vittek fogdába, ahol tovább verték és alázták őket, akik a bíróság színe előtt hamisan tanúskodtak, mint a randalírozó csőcselék. Meg persze azok a politikusok, akik ezeket a rendőröket a védelmükbe vették, kitüntették, felelősségre vonásukat megakadályozták.
„Nem szakítunk, hanem átalakítunk. Nem új pártot alapítunk, hanem az MSZP-ből csinálunk új pártot. Baloldali pártot, demokratikus pártot, erkölcsös pártot, hazafias, európai pártot.”
Gyurcsány képtelen felfogni, hogy épp az ő nevéhez, politikájához köthető az MSZP látványos romlása. Baloldali, demokratikus, erkölcsös, hazafias, európai MSZP-t vizionál, az ő elnökletével, miközben éppenséggel az ő vezetésével vesztette el baloldaliságának, demokratizmusának, erkölcsösségének, hazafiasságának és európaiságának maradékát.
„Azt javaslom, hogy 2012-ben egy, az 1989-eshez hasonló változásokat hozó kongresszuson alakítsuk át az MSZP-t, és így hozzunk létre egy új, balközép demokratikus pártot, 1989-ért, az Új Köztársaságért, a hazáért!”
Patetikus, üres szavak. A hazáért, a köztársaságért cselekedni volt nyolc évük a szociknak, de elkúrták. Ez van. Lapozzunk!
Valóban fantasztikus beszéd volt. Azok számára, akik a valóság helyett egy álomvilágban élnek, egy Gyurcsány-centrikus világban, nos, ők nyilván fantasztikus hangulatba kerültek a volt kormányfő előadása hatására. Szerencsére ezen emberek köre ma már igen szűk, a többség kiábrándult, kijózanodott Gyurcsány bódító politikájából.
Hivatkozás:
http://kapcsolat.hu/blog/gyurcsany_ferenc_evertekelo_2011_-_uj_koztarsasag
